Napóleon

A sapka című mese hőse Napóleon, a csíkos kis vadmalac. Itt olvashatod azt a mesét, amelyben először írtam róla.Nekem ő az egyik legkedvesebb szereplőm, és különösen kedves nekem ez az illusztráció, amit a lányom, Mboglárka készített Napóleonról. 

Napóleon, a vadmalac

Napóleon, a csíkos kis vadmalac nyugtalanul fészkelődött a vackán. Éhes volt. Ez nála nem volt nagy csoda, mert Napóleon állandóan tudott volna enni. Pedig a falánksága miatt már sokszor került kellemetlen helyzetbe.
Például legutóbb is, amikor Bagoly tanító úr a mérgező növényeket mutatta meg nekik a tisztás körül.
Napóleon az elején még nagyon figyelt, mikor a fura nevű csattanó maszlagról, meg a bolondító beléndekről volt szó. Igaz, amikor a tanító úr a koloncos bajmócát mutatta nekik, Napóleon már nem bírt a jókedvével. Nyuszi Pankával, meg a legkisebb sün gyerekkel hanyatt vetették magukat a fűben, és jobbra-balra gurultak a nevetéstől.
– Koloncos bajmóca! – kiabálták. – Koloncos bajmóca!
Úgy viháncoltak, hogy még a szigorú tanító úr is elmosolyodott.
Ezután következtek a gombák, és ekkor kezdődött a baj. Napóleon ugyanis megéhezett a sétában. És amikor a légyölő galócához értek, ő már nem figyelt a magyarázatra. Csak a fehér pettyes piros kalapot látta, és a finom gomba illatot érezte, aminek nem tudott ellenállni.
Így aztán, amikor Bagoly tanító úr a magyarázatot befejezve megfordult, és a szárnyával intve azt mondta:
– Íme, ez a légyölő galóca…
Hát, akkor mindenkinek elakadt a lélegzete. Mert ahol az előbb még a pettyes gomba virított a fűben, ott most Napóleon heverészett, jóllakottan szuszogva.
– Jaj, jaj, megetted a légyölő galócát! Beteg leszel! – kiabált ijedten Nyúl Panka.
– Hívjuk gyorsan Harkály doktort! – mondta Sün Samu.
De a tanító úr megnyugtatta őket.
– Szerencsére ez az egyetlen olyan mérgező gomba, ami a vaddisznóknak nem árt. Hanem azért… – tette hozzá szigorúan – nem volt szép tőled, Napóleon, hogy megetted a szemléltető eszközt. Most hogy mutassam meg a többieknek, melyik gombát nem szabad megenniük?
Restelkedett Napóleon, fogadkozott, hogy máskor nem lesz olyan falánk. És igyekezett is betartani. Csak hát…ha éhes az ember…hát nem olyan könnyű.
Napóleon nagyot sóhajtott. Soká lesz még reggel.
Körülötte békésen aludt a családja. Az apja még horkolt is egy kicsit. Neki is aludnia kéne. Becsukta a szemét. Csakhogy ekkor behunyt szeme előtt megjelent az öreg vadalmafa a patak mellett, aminek az alja tele van hullott gyümölccsel. Napóleon gyomra nagyot kordult. Hát, így nem tud aludni, gondolta szomorúan.
Mi volna, ha elkocogna a vadalmafához, és enne pár szem almát?
A szülei nem örülnének neki, ha egyedül kószálna a tisztáson. Viszont nincs túl messze a patak…
A kis vadmalac vívódott magában.
Végül az éhség győzött. Óvatosan kicsúszott a testvérei közül, és szaporán elindult a tisztáson át.
Már majdnem odaért, amikor denevér suhant el felette. Utána nézett, és ámulva látta, milyen fényesen ragyognak a csillagok.
– Ó…nahát…- bámészkodott Napóleon. Felemelt fejjel, a csillagokat csodálva lépkedett tovább, míg egyszer csak elfogyott a lába alól a talaj, és ő belezuhant egy gödörbe.
– Uiiiii – sivított a kismalac –, jaj, jaj! Segítsen valaki!
De senki sem hallotta. Napóleon végül elcsigázva elaludt a gödör alján, fázósan összekucorodva.
Reggel aztán arra repült a szarka. Ő látta meg a gödörben a kismalacot, akit akkor már órák óta aggódva keresett a családja.
– Kiporolom a frakkját, ha megtalálom – dohogott az apja, a nagy vadkan.
– Jaj, drágám, dehogy porolod, csak meglegyen épségben – csitította a felesége.
Ekkor már mások is segítettek a keresésben. Benéztek minden bokor alá, és minden fatörzs mögé.
Végül nagy cserregéssel megérkezett a szarka, és izgatottan újságolta, hol látta a kismalacot. Megkönnyebbülten szaladtak oda.
– Mamiiii – visított Napóleon –, nem tudok kimászni.
– Kihúzunk, drágám, ne félj.
Tanácskoztak, mit tegyenek. Végül a nyúlnak támadt egy remek ötlete.
– Itt ez a fűzfa. Ha mind rákapaszkodunk az ágára, le tudjuk hajtani Napóleonhoz. Azzal kihúzhatjuk.
Úgy is lett. Napóleon hat kis csíkos testvére, Nyúl Panka, a süngyerek, a mókus, de még a cickány is a fűzfa ágát húzták, míg le nem ért a malachoz.
– Kapaszkodj bele jó erősen! – mondta Napóleon apja, még jobban lehajlítva az ágat.
– Fogom már! – kiáltotta Napóleon.
– Na most, akkor mindenki egyszerre engedje el! – vezényelt a nyúl.
Úgy is lett. A visszacsapódó ág kirántotta a gödörből a kismalacot, aki rövid repülés után elterült a földön.
– Kiporolom a frakkját – dörmögte megkönnyebbülten az apja.
– Napóleon! Kicsikém! – szaladt hozzá boldogan az anyja.
A kismalac feltápászkodott, és leporolta magát. Tett néhány bizonytalan lépést, aztán az anyjához simult.
– Mami – suttogta –, én olyan éhes vagyok!

VÉGE